Ha belefulladsz, megöllek
(regényrészlet)
Legszívesebben kimenekülnék a világból, el egészen a Holdra. Közeledik az ünnep. Ha valaki meg akar lépni, minimum a Holdra vágyik, ki az űrbe. Hol kezdődik, meddig tart, tőlem ötven centire kezdődik, vagy ott ér véget, nem tudom. És Júlia nem akar a földön járni, egy ronda szőke énekesnő vinnyogta, utáltam.
Én a földön akarok járni, nem menekülni, és most bele is megyek. A baj az, hogy türelmetlen vagyok. Nincs türelmem eljátszani, hogy szeretem a karácsonyt. Sosem történt meg velem semmilyen karácsonyi csoda, nem volt varázslat. Esetleg amerikai filmben láttam ilyet, biztos sírtam is. Könnyen elérzékenyülök, konkrétan minden szaron elsírom magam, amiben van valami kis érzelem: szerelem, gyerek, halál, öröm, bánat. Nem bírok fájdalmat látni a szemekben, például kiskutya. Egy zenén, vagy van, hogy egy reklámon is elbőgöm magam.
Karácsonykor az volt, hogy apám decemberben már a boroshordó vége felé járt, az utolsó litereknél, négy hónapig tartó masszív delíriumban, és ünnep ide vagy oda, menetrendszerűen szenteste is lerészegedett. Nem jött velünk templomba, pedig a család jó keresztényekhez illőn minden ünnepkor elment, nélküle. Az Isten háza nagyon hideg, sosem tudtunk annyi ruhát magunkra venni, hogy ne fagyjunk át teljesen. Alig vártuk, hogy hazaérjünk és a zsibbadtra fázott lábfejünket jól megdörzsölgessük, hogy a vérkeringés újra meginduljon. Az elején olyan, mintha ezer tű szurkálná, bizsereg, de miután hozzádugod a jó meleg cserépkályhához, hamar helyreáll a rend. Apám részegen horkol a szobában, anyám finomat főz, ajándék is van, valami még sincs jól. Ja, és rendszerint hánytam, illetve többször is. Akkor még déligyümölcsöt csak karácsony környékén lehetett venni, és szigorúan limitált mennyiségben. A faluban ilyenkor szájról szájra terjedt a hír, hogy a nagyboltba hoztak banánt meg narancsot. Anyám indult is, hogy a fa alá megvegye azt az egy-egy kilót, amit én a karácsonyi filmnézés közben egy ültő helyemben megettem és aztán kihánytam. Hát így. Anyám sosem mondta, hogy ne egyél többet vagy hagyj a másiknak is. Nem csak ünnepnapon, mindig odafigyelt rá, hogy bőven legyen étel. Úgy gondolta, egyen annyit a gyerek, amennyit csak akar, teljen el, ha egyszer eltelik, úgyse kell neki több, nem lesz torkos. Ez a tanulási folyamat eltartott nálam egy pár évig.
Úgy kihagynám ezt a szentestét, vagy átaludnám. Ha ezt így elmondom valakinek, rögtön sajnálkozik és aggódik, sőt az erőszakosabbja heves agitálásba is kezd, hogy töltsem náluk a karácsonyt, mintha az lenne a probléma, hogy nincsen hol, de van. Család is van, öt keresztgyerek, és ráadásul szeretem is őket, a legtöbb öngyilkosság ilyenkor történik, de én még élni is szeretek. Nem értik.
Szakítások jutnak az eszembe, a Mátrixból az a jelenet, amikor Neo felébred, újra születik vagy teremtődik egy kádszerű vagy méhszerű valamiben, teljesen csupasz, nincs rajta szőr sem, mindenféle csatlakozó lóg ki belőle, amivel értelemszerűen csatlakozik valamihez. Szerű. Érdekes, hogy minden, amiről nem tudjuk, pontosan mi, valamilyenszerű lesz, muszáj valamihez odabaszni, hogy szerű legyen. Most jól felhúztam magam, sőt mérges vagyok. Neohoz visszatérve, ahogy kitépi a csatlakozóit, úgy tépem ki én is az enyéimet, azokat, amelyek ezzel-azzal ezért-azért összekötnek. A kapcsolatok teszik tűrhetővé az űrt, ezt is hallottam, meg azt is, hogy a szeretet ünnepe, de most még mindig a szakításról beszélnék, mert könnyen döntök. Sokszor túl könnyen vagy könnyedén is, és néha könyörtelen vagyok magammal. Nem bírom a toporgást, a teszetoszaságot, mondtam, türelmetlen vagyok, inkább hozok rossz döntést, mint semmilyet. A szeretet olyan viszony, amit nem bírok eltépni. Még ha úgy is döntök, hogy soha többé nem állunk szóba, össze leszünk kötve, hűséges vagyok. Ez félelmetes. Morfeusz sokkal jobban bejön, mint Neo. Sosem akartam megfejteni a filmet, pedig mindig mindent meg akarok fejteni, hogy eltehessem oda, ahová való.
Gyermek születik. Talán, ha nekem is, mert jó anya leszek, varázsolok, csodát teszek, nem sírom el magam a karácsonyi koncertjén, és a minden szaron síró anyját látva a tíz éves lányom sem nyeli majd vissza könnyeit éneklés közben.
Mindig mond valaki valamit, mint például, hogy van egy áldott és egy átkozott szemüveg. Épp olyan az élet, amelyiken keresztül nézünk. Ezt értem. Nekem napszemüvegem van, meg egy mínusz hármas. Nem látok elég jól távolra, nem látom, ami messze van. A Holdat sem. Hol kezdődik, és meddig tart, tőlem ötven centire kezdődik, vagy ott ér véget, akkor most felszállok.
http://kulter.hu/2011/12/palagyi-ildiko-brigitta-ha-belefulladsz-megollek-regenyreszlet/
Kupa Julcsi
Ha belefulladsz, megöllek
részlet
mondta a pszichológusod persze könnyebb lenne ha meghalt
volna így hogy életben maradt a helyzet bizonytalan elhúzódhat
akár két-három évig is más nők azt mondták könnyebb lesz napról
napra jönnek majd új férfiak de a barátok megmondták az igazat
nem múlik el soha a ketyegés az agyadban visszacsinálhatatlan
hiába vagy katolikus állítólag nincs megbocsátás soha ököllel
ütnéd a fürdőszobai tükröt de nincs aki elsősegélyt nyújtana
mindenféle vackokat nézné hogy van-e benne üvegszilánk vagy
csak megvágtad magad
ha a bokád törik szilánkosan az nem csak rendkívül kellemetlen
de ráadásul részegen törted el és mondhatod hogy akkor is
ráléptél volna arra a selyemdarabra a felvikszolt parkettán hiába
magyarázkodsz máris a műtőasztalon fekszel és lassan megérted
hogy nem iszogatod majd a hideg sört barátaiddal húsvéthétfőn
a széchenyi-hegyen hanem megtanulsz helyette ágytálazni a
péterffyben mert nem kelhetsz majd fel tíz napig még nem tudod
hogy egy fél évig sántítani fogsz hogy a gyógytornász üvölt majd
hogy mért hagyod el magad és nem tudod hogy évek múlva amikor
ő hagy el azt mondja majd hogy akkor undorodott meg végleg tőled
amikor a fejedet fogta ahogy féllábon állva hánytál a másnaposságtól
és a félelemtől és rosszul vagy ma is ha időjárásváltozáskor a vas
a lábadba nyilall
Somogyi Aranka
látszik végképp elszúrtam vége nem volt türelmem megvárni
az igazit mindenféle patkányokkal összefeküdtem ha
szerettem elküldtem ha hánytam tőle átöleltem megcsókoltam
ha a pofámba hazudott bujaságom büntetése a testem
nem volt bennem tartás sosem még a patkánynak se
kellek
nem lett belőlem semmisem nagy vágyakkal indultam papírjaim
mind látszatok tanulni lusta voltam inkább mindenféle
kocsmába mentem barátokkal akiknek fizethettem ezért dolgoztam
hogy másoknak fizessek hogy a szeretetüket megvegyem aprópénz
nem számít csak az életem most is ezt csinálom mi lesz ha
nem lesz még a patkánynak se kellek
nincs lakásom nincs házam nincs otthonom nincs annyi
helyem hogy a könyveimet kitegyem kartondobozban van
az életem mintha már meg is haltam volna hagyatékom mint
apámé tizenhat kartondoboz benne poros könyvek nem olvassa
senki a pincében még a patkánynak se kellenek
még csak meg sem halhatok még csak nem is sírhatok
akkor már rossz anya leszek boldog szülőnek van
boldog gyereke alakoskodok hát nevetek hazudnom kell
hogy őszinte legyek nincs semmi baj pedig nem kaptok tőlem
semmit még lakni sincs hol de külön szobáról mesélek ahol
majd mindenki saját életet élhet nekem nem kell nincs
saját életem a patkánynak sem kellek
Somogyi Aranka
veszed vége nem lesznek hajnali séták a
városligeti tónál szeretkezés után hideg reggeli
sör a széchenyi hegyen újságolvasás
közben gyengéd érintés szenvedély a
konyhaszekrénynek döntve vagy a dohos
pincében nagyapám katonaládáját
nyikorgatva miközben fent a pókháló
elhomályosul nem kapaszkodik
hajamba senki ujja cibálva tépve
bódulatból nem jut csak néha egy morzsa
ha egyáltalán merem nevetségessé tenni
magam
*
gyufaszálakat tördelek vendéglői fogpiszkálókat harminc éve a könyvlapok sarkait sodortam fel aztán sajnálni kezdtem a könyvet foggal téptem szét a zsebkendőimet a papírzsebkendőt a tenyerembe gyűrve gyúrom amíg a nedvességtől szét nem foszlik a grafitceruzák végét szálkásra rágtam gyerekkoromban az iskolaköpenyem övét is rojtosra a copfom végét pödörgettem hajszakadásig most az ikeában vett parafa poháralátéteket morzsolgatom a konyhaasztalnál
*
a gyerekek elutaztak egy hétre az apjukkal most
indultak a balatonra nem érzek
semmit enyhe nyomás a gyomorban
csak később indul el fölfelé már jól ismerem
ahogy polipként fonódik belső szerveimre
először gyengéden belém simul szorítása szinte
észrevehetetlen csak lassan válik elviselhetetlenné
és kezdem számolni az órákat mindent
elterveztem hogy ne hagyjam felügyelet nélkül
magam holnap a keresztfiammal vacsorázom
hétfőn irodalmi szeminárium kedden a
pszichológusom csak négy napra kell
kitalálnom valamit ami mint kötélen a csomó
segít előrekúszni a másodperceken
vasárnapig most még a reggeli
maradványait számolom fel mosogatok felsöpröm
a földről a leszórt morzsákat csak tizennégy
óra marad ebből a napból
fellobbanok ha elmész hamu leszek por korom a testeden nem akarod félsz hogy nyomot hagyok a bőrödön az én tüzem megéget gyertya és tenyér vagyunk melyik melyik
meg a gyuriék rég halottak már akkor még igencsak
elevenek nappal gombát szedtünk a húsokat a
férfiak még előző nap előkészítették csak sütni kelljen
serceg a zsír ahogy a hamuba csöppen nyársak
forognak a pálinkásüveg körbejár az elfojtott láng
fellobban a két férfi meztelen felsőtesttel rakja a tüzet
egyre magasabbra izzadt kormos bőrükre száraz ágak
karcolnak véres nyomokat közelebb hajoltam
szempillám lepörkölődött a bőröm égett nem
bántam hogy a szikrák felfejtik a legszebb pulóverem
később levettem egy katonai sátorban aludtunk
összebújva mellettünk a gyuri hortyogott
két kovács között aludtam
mert öreg volt lassú és pocakos az én férjemmel is aki
akkor még nem volt öreg és lassú és pocakos aznap
éjjel ketten feküdtünk közöttük a gyuri meg én
Ha belefulladsz, megöllek
részlet
Ha belefulladsz, megöllek
részlet
Ha belefülladsz, megöllek
részlet
Tallér Edina, Budapesten él, újságíró, két gyerek édesanyja.
2010-ben jelent meg első kötete, A húsevő címmel.
Címkék: bemutatkozás
Címkék: bemutatkozás
Címkék: bemutatkozás

Címkék: bemutatkozás
Programozó matematikus vagyok, vállalkozó. Körülbelül hatezer könyvem van, amit keresek, sohasem találom, de sok meglepetés ér keresés közben. Nappal hangya vagyok, este tücsök. Szeretem kényeztetni magam, étterembe járni, utazni. A városokat kedvelem - múzeumok, bárok, emberek. Akkor is, ha épp nem utazom. Eddig a Parnasszusban, az Új Dunatájban, az Ex Symposionban és a Kalligramban jelentek meg írásaim. Az első kötetem szerkesztés alatt áll.