A születés a kezdete, a halál a vége, ezt mondják. Hároméves voltam, amikor Papó, a nagyapám meghalt. Mama nem szerette, hogy így hívtuk. Még nem épült fel a ravatalozó a faluban, ezért háznál virrasztottak, a legszebb szobában. Anyu azt mondta, mindenáron meg akartam nézni a koporsóban. Ő nem engedett be, de addig hisztiztem, míg nem valamelyik öregasszony felkapott az ölébe, és bevitt hozzá. Megnéztem, és máris sürgős dolgom akadt az udvaron, pörögni kellett az új ruhámban, amit a temetésre kaptam.

 

Kopogós cipő, pörgős szoknya, ez volt a lényeg. Egyszer elloptam egy kopogós lakkcipőt az áruházból, oda jártunk vásárolni, két emelet, külön cipő-, méteráru-, ruha- és villamossági osztály, nagyon modern. Anyu ilyenkor ivott a büfében egy habos feketét, üvegpohárból, alumínium kiskanállal kavargatta, két kockacukorral adták, apu egy sört ivott, ha nagyritkán jött velünk, de általában nem jött, én Márka meggyet kaptam, és ettem egy krémest. Aztán irány a második emelet, fel. Húsvétkor minden évben új ruhát és cipőt vettek nekem, hogy szép legyek, amikor jönnek locsolkodni a fiúk. Cipőt szerettünk volna, ki is néztem magamnak, fehér lakk, csak sajnos nem találtunk a méretemben. Már elindultunk az állomásra, amikor anyu észre vette, hogy egy cipő, az a cipő, a négy számmal nagyobb cipő van a kezemben. Visszamentünk. Nagyon szégyellte magát, én jobban, mert megszidott, de az eladók csak nevettek rajtam. 

 

Szép fehér ruha, piros szegéllyel az alján és a nyakán, a mellrészen hímzés. Még talán megvan valamelyik játékmackón. Csuda jól pörgött. Ez maradt meg, és még az, hogy mindenki sírt. Mamáék földes, döngölt szobájában aludtam aznap este. Amikor keresztapámék az új házat építették, ezt a szobát meghagyták a régiből. Ha náluk voltam, Mama lefekvés előtt a kék szélű, fehér zománcos lavórban mosdatott, aztán mosdás után elővett egy papírzacskós hintőport, és beszórt vele, hogy jó szagú legyek.

 

Reggel galambturbékolásra ébredtünk. Papó bolondja volt a galamboknak, meg a horgászásnak. A kanálisra járt ki, soha nem jött haza üres kézzel, mindig fogott halat. A kicsik voltak a legfinomabbak. Paprikáslisztbe forgatta, és úgy sütötte meg őket, hogy az egészet megehettük, szálkástól, uszonyostul, boldogan ropogtattuk. 

 

Az öreg megjárta Szibériát. Már nem hitték, hogy hazajön a fogságból. Még oda volt, amikor nagyanyámhoz felment az udvarra egy cigányasszony, kérdezte, hol az ura, mire mama elmondta, még nem jött haza, nem tud róla semmit. Elkérte a karikagyűrűjét, mama tartott tőle, félt, hogy ellopja, végül mégis odaadta, mert a nő azt ígérte, megmondja, él vagy hal, és ahhoz kellett a gyűrű. Kötött rá egy madzagot, mormolt valamit, és bele tette egy pohár vízbe. Kérte nagyanyámat, hogy nézzen a pohárba, ha él, meg fogja látni. Mama egy hosszú szakállú öregembert látott, aki nem volt ismerős.

 

Nagyapám 1938-ban, huszonkét évesen vonult be, és 1947-ben jött haza legyengülve, meggyötörve, megöregedve és hosszú szakállal.

Szép hintó vitte ki a temetőbe.

 

Amikor mama meghalt, már volt ravatalozó. Sírtam, mert mindenki sírt, és nagyon sajnáltam őket, ez rossz volt, közben pedig arra vártam, mikor ül már fel végre a koporsóban. Hallottam keresztaputól, felboncolták a kórházban, annak ellenére, hogy meghagyták, ne legyen boncolás. Nem ülhet fel, mert felvágták a hasát, ha pedig felvágták, biztos telerakták kővel, mint a vadász a farkasnak. Az egy mese, ez meg nem az, tudtam, és azt is, ha egyszer mégis csak felülne, mindenki örülne, és senki sem sírna. Beszegelték a koporsót.

 

Ha rágondolok, az van előttem, hogy áll a szobaajtóban, befelé kukucskál, és mosolyog a szeme.