mindigis a szemébe akartam nézni. hogy ki tudjam választani, ő lesz-e a megfelelő. bár nehéz volt. az autók annyira gyorsan száguldanak el az ember mellett, még eléjük ugrani is gyors döntést jelent, nemhogy megnézni, ki ül a volán mögött. de ha sokáig állunk a járda szélén (és nagyonszépen süt a nap), egyszercsak meglátjuk azt, akire vártunk. énis a szemébe néztem a vezetőnek. és aztán mégse léptem le. talán miatta. talán csak lassú voltam. talán soha nem is akartam igazán, csak tudni szerettem volna, létezik-e olyasvalaki, aki elé képes lennék odalépni. hát úgytűnik nem. úgytűnik egy ideig még élnem kell. de ezekután kire várjak? a gyilkosomat elszalasztottam. ilyenkor hogy éljen tovább az ember?

 

aztán mégis továbbéltem. ahogy mindenki más, aki nem mert kilépni, amikor lehetett volna. és egy nap elém léptek ki. ketten. egy fiúcska és egy lány. gyönyörűek voltak, talán túl szépek, igazságtalan lett volna, ha továbbélnek. nemtudom. nem néztek rám, egyikük sem, csak egymást figyelték. aztán már egymást se.

 

akkor döntöttem el, hogy nekem sem kell semmit látnom, és mindennap órákig a lámpába bámultam. nyáron meg a napba. először még ügyelve a látszatra, napszemüvegben, aztán már mindegy volt ez is. nézek az égre, vidám fiatal lány, végre valaki nem a földet bámulja, ezen még mosolygok magamban. nem látszik ki, és lassan nem látok ki én sem.