Ha belefulladsz, megöllek

(regényrészlet)

Legszívesebben kimenekülnék a világból, el egészen a Holdra. Közeledik az ünnep. Ha valaki meg akar lépni, minimum a Holdra vágyik, ki az űrbe. Hol kezdődik, meddig tart, tőlem ötven centire kezdődik, vagy ott ér véget, nem tudom. És Júlia nem akar a földön járni, egy ronda szőke énekesnő vinnyogta, utáltam.

Én a földön akarok járni, nem menekülni, és most bele is megyek. A baj az, hogy türelmetlen vagyok. Nincs türelmem eljátszani, hogy szeretem a karácsonyt. Sosem történt meg velem semmilyen karácsonyi csoda, nem volt varázslat. Esetleg amerikai filmben láttam ilyet, biztos sírtam is. Könnyen elérzékenyülök, konkrétan minden szaron elsírom magam, amiben van valami kis érzelem: szerelem, gyerek, halál, öröm, bánat. Nem bírok fájdalmat látni a szemekben, például kiskutya. Egy zenén, vagy van, hogy egy reklámon is elbőgöm magam.

Karácsonykor az volt, hogy apám decemberben már a boroshordó vége felé járt, az utolsó litereknél, négy hónapig tartó masszív delíriumban, és ünnep ide vagy oda, menetrendszerűen szenteste is lerészegedett. Nem jött velünk templomba, pedig a család jó keresztényekhez illőn minden ünnepkor elment, nélküle. Az Isten háza nagyon hideg, sosem tudtunk annyi ruhát magunkra venni, hogy ne fagyjunk át teljesen. Alig vártuk, hogy hazaérjünk és a zsibbadtra fázott lábfejünket jól megdörzsölgessük, hogy a vérkeringés újra meginduljon. Az elején olyan, mintha ezer tű szurkálná, bizsereg, de miután hozzádugod a jó meleg cserépkályhához, hamar helyreáll a rend. Apám részegen horkol a szobában, anyám finomat főz, ajándék is van, valami még sincs jól. Ja, és rendszerint hánytam, illetve többször is. Akkor még déligyümölcsöt csak karácsony környékén lehetett venni, és szigorúan limitált mennyiségben. A faluban ilyenkor szájról szájra terjedt a hír, hogy a nagyboltba hoztak banánt meg narancsot. Anyám indult is, hogy a fa alá megvegye azt az egy-egy kilót, amit én a karácsonyi filmnézés közben egy ültő helyemben megettem és aztán kihánytam. Hát így. Anyám sosem mondta, hogy ne egyél többet vagy hagyj a másiknak is. Nem csak ünnepnapon, mindig odafigyelt rá, hogy bőven legyen étel. Úgy gondolta, egyen annyit a gyerek, amennyit csak akar, teljen el, ha egyszer eltelik, úgyse kell neki több, nem lesz torkos. Ez a tanulási folyamat eltartott nálam egy pár évig.

Úgy kihagynám ezt a szentestét, vagy átaludnám. Ha ezt így elmondom valakinek, rögtön sajnálkozik és aggódik, sőt az erőszakosabbja heves agitálásba is kezd, hogy töltsem náluk a karácsonyt, mintha az lenne a probléma, hogy nincsen hol, de van. Család is van, öt keresztgyerek, és ráadásul szeretem is őket, a legtöbb öngyilkosság ilyenkor történik, de én még élni is szeretek. Nem értik.

Szakítások jutnak az eszembe, a Mátrixból az a jelenet, amikor Neo felébred, újra születik vagy teremtődik egy kádszerű vagy méhszerű valamiben, teljesen csupasz, nincs rajta szőr sem, mindenféle csatlakozó lóg ki belőle, amivel értelemszerűen csatlakozik valamihez. Szerű. Érdekes, hogy minden, amiről nem tudjuk, pontosan mi, valamilyenszerű lesz, muszáj valamihez odabaszni, hogy szerű legyen. Most jól felhúztam magam, sőt mérges vagyok. Neohoz visszatérve, ahogy kitépi a csatlakozóit, úgy tépem ki én is az enyéimet, azokat, amelyek ezzel-azzal ezért-azért összekötnek. A kapcsolatok teszik tűrhetővé az űrt, ezt is hallottam, meg azt is, hogy a szeretet ünnepe, de most még mindig a szakításról beszélnék, mert könnyen döntök. Sokszor túl könnyen vagy könnyedén is, és néha könyörtelen vagyok magammal. Nem bírom a toporgást, a teszetoszaságot, mondtam, türelmetlen vagyok, inkább hozok rossz döntést, mint semmilyet. A szeretet olyan viszony, amit nem bírok eltépni. Még ha úgy is döntök, hogy soha többé nem állunk szóba, össze leszünk kötve, hűséges vagyok. Ez félelmetes. Morfeusz sokkal jobban bejön, mint Neo. Sosem akartam megfejteni a filmet, pedig mindig mindent meg akarok fejteni, hogy eltehessem oda, ahová való.

Gyermek születik. Talán, ha nekem is, mert jó anya leszek, varázsolok, csodát teszek, nem sírom el magam a karácsonyi koncertjén, és a minden szaron síró anyját látva a tíz éves lányom sem nyeli majd vissza könnyeit éneklés közben.

Mindig mond valaki valamit, mint például, hogy van egy áldott és egy átkozott szemüveg. Épp olyan az élet, amelyiken keresztül nézünk. Ezt értem. Nekem napszemüvegem van, meg egy mínusz hármas. Nem látok elég jól távolra, nem látom, ami messze van. A Holdat sem. Hol kezdődik, és meddig tart, tőlem ötven centire kezdődik, vagy ott ér véget, akkor most felszállok.

http://kulter.hu/2011/12/palagyi-ildiko-brigitta-ha-belefulladsz-megollek-regenyreszlet/