Felhívom a mamát. Jó hosszan hagyja csörögni, nyilván megint a befőttekkel szöszmötöl a kamrapolcok között. Szilvalekvárok legalul, meggyek középen, barackok a másodikon. És birsalmasajtok a tetőtérben. Csak áll, áll és nézi őket. Jaj, ugye nem indult forrásnak a kompótom? Egyesével forgatja az üvegeket, a celofánok épségét ellenőrzi. Sosem vesz méretre vágott celofánt, tasakban. Fel lehet azt vágni egy nagy ívből, szépen, egyformára, s az ember közben nagyon jól elgondolkodhat az életén. Mit szólsz kisfiam, cseresznyét, vagy savanyút adjak vasárnap a csirkéhez?
Az ég áldjon meg mama, miért nem lehet felvenni azt a szájba lökött telefont?
- Hogy beszélsz te velem?
- Még meg se szólaltam!
- De gondoltad.
- Te meg kitaláltad. Gondolatolvasó vagy, mama.
- Ezért hívtál?
Azért hívtam, mert megint nem engedte be a postást. Az előbb kaptam értesítést.
- Hát nem engedtem be, na. Kinéztem a függöny mögül és kész.
- De miért nem?
- Nem törődik a bajuszával. Olyan konya. Nem szép egyenes.
- A bajusz miatt van az egész?
- Nincs dolgom a nemtörődömökkel. Apádnak olyan szép hetyke volt.
- De így csak hétfőn kapod meg a pénzed!
- Apád jóképű ember. A postás nem az.
- Jó, majd délután bemegyek és elintézem…
A délutánom az elintézéssel telik, jó hosszan magyarázkodom. Legközelebb nem lesz gond, megígérem. A napok, mint mindig, egymás kezébe nyomják a stafétabotot, az egyetlen kapcsolatom magamhoz az anyám. Pénteken felhívom. Olyan sokáig csöng a semmibe, hogy ez már nem lehet kamrapolc, sem birsalmasajt nézegetés. Ez az elülső kert lesz, a virágos. Petúniák, muskátlik, hátul pedig azok az óriási, labdafejű hortenziák.
- Mama, ezt nem hiszem el. Nem engedted be reggel a gázost.
- Már miért engedtem volna be? Épp csak foghegyről köszönt.
- Csak a gázórát akarta leolvasni, az ég áldjon meg!
- Kezet se csókolt.
- Na, azt lesheted egy gázóra leolvasótól…
- Mikor a jegyző fia jött hozzánk, szépen kalapot emelt. Érdeklődött, hol tartok a hímzésemmel.
- Volt kalapja a gázosnak?
- Micisapkája volt.
- De te már nem is hímzel, mama!
- Lehet, hogy a szemem már rossz egy kicsit…
- Rendben, majd délután telefonálok nekik és lerendezem.
Azt mondják a gázgyárban, nekik erre végképp nincs idejük. Befizetem a számlát, kicsit udvarolok a nőnek a pultban, hogy rég nem ült itt ennyire csinos ügyintéző. Míg visszarendezi az arcát hivatalosba, van időm töprengeni, milyen hazug szemét is vagyok. Nem is láttam a lábait, a fenekét a pulttól. Mindegy. Lerendeztem.
De ettől egy csomó minden még lerendezetlen. Csöngetem a mamát. Nem veszi fel, persze, hogy nem. Ez már csak a hátsó kert lehet, ahol diófa, szilvafa, meggyfa, barackfa nő. Ott áll alattuk, kezében metszőolló. Néha egy-egy hernyót is kettévág.
- Felhívott a szomszédasszonyod, meg akart látogatni.
- Csúnyán beszél az urával.
- Miért nem akarod beengedni?
- Folyton ordítozik. A gyerekeit is elvadította.
- Néha mindenki ordítozik kicsit…
- Szeretőt is tartott.
-Mama, annak már huszonhét éve!
-De apádat szerette. Ezt kéne megbocsátanom?
- Mama, mostanában nem ápolhatom a lelkedet. Szívesen tenném, de nem fér bele. Csak hetente tudok elmenni hozzád, értsd meg. Kiküldtek vidékre, most itt dolgozom.
- Ki kellett volna kaparnom a szemüket…
- Már ő is vénasszony. Mit akarsz még?
- Nem úrinő. Semmi kedvem beszélgetni.
- Jó, majd valamelyik nap felhívom és megmagyarázom neki…
Halogatom a telefonálást. Fogalmam sincs, mit mondjak. Nézze, hölgyem. Édesanyám képtelen elfelejteni a napot, amikor maga távollétében látogatóba jött hozzánk, ráadásul volt képe akkor, míg ő a kórházban feküdt velem, hogy végre valahára megszüljön. Mikor kinyomtak belőle, nem sejtette még, hogy a férfi, a másik ember, akinek a világra hozott, éppen egy vörös hajú nő lábát rakja ketté a dédi rózsamintás kanapéterítőjét gyűrve és a vörös nő úgy fog lihegni, sikítani, hogy a másik oldali szomszédasszony, akinek a férje nem csak hülye, de impotens is, szorosan a közös falra tapasztva fülét minden kétséget kizárólag bizonyosságot szerez az odaát történtekről, s később hajlandó tanúsítani is. Maga ócska ribanc volt akkoriban, magasról tett a saját kölykeire, akik közül az egyikbe mellesleg szerelmes voltam, de mint hallottam, manapság vegyészkutató Düsseldorfban három gyerekkel, valószínűleg nem keresztezi többé egymást a sorunk, mivel jómagam szoftverfejlesztő vagyok. Mellesleg kedves, hogy édesanyám egészsége felől érdeklődik, gondolom, szeretné, ha ez kölcsönössé válna, de kérem, inkább ne szeresse, mert anyám makacs, akárcsak én, ebben teljesen rám üt egy ideje.
Itt az idő, egy hete nem telefonáltam, most már tényleg, de tényleg fel kellene hívnom a mamát. Persze tudom, nem fogja felvenni. Nincs a kamrában, nincs a virágoskertben, sem a hátulsóban. A hernyók megtámadták a barackfát. A gázos leszerelte az órát és aláíratott velem valami papírt. A szomszédasszony pedig szipogva, sokáig szorongatta a kezem, mikor találkoztunk az utcán. Megtaláltam mama naplóját. Hosszan írt a hernyókkal és a szomszédasszony iránti gyűlöletével folytatott harcról. Apámnak végül is megbocsátott.
Már majdnem eldobtam a telefonomat. De egyszer, éjszaka felhívott a mama.
- Kisfiam.
- Mi a baj, mama?
- Olyan csúnyán beszélsz mostanában. Mint az a gázóra leolvasó.
- Ne haragudj. Kicsúszik néha…
- De a jegyző fia…
- Már hiányzott a hangod, mama. Tetszettek a hortenziák?
- Egyszer azt mondta, hogy kutyafasza. Azt hitte, nem hallom.
- Hát, ezt most nem tudom elintézni.
- Jó lenne, ha a lekvárokat elvinnéd.
- Boldog vagy, mama?
- Vidd a birsalmasajtokat is.
- Nyilván tudod, hogy a szomszédasszony is meghalt.
- Még mindig gondolatolvasó vagyok.
- Tudom. Megtaláltam a metszőollót a gázórában.
- És kérlek, ne feledkezz el a diófáról, a barackról, a meggyről és a szilváról.
Miután letette, a szaggatott jelzés még sokáig visszhangzott a mellkasomban. Az oldalamra fordultam és csak bámultam a sötétségbe.
Lesz elég dolgom. Ilyenkor már rengeteg a hernyó.
Az ég áldjon meg mama, miért nem lehet felvenni azt a szájba lökött telefont?
- Hogy beszélsz te velem?
- Még meg se szólaltam!
- De gondoltad.
- Te meg kitaláltad. Gondolatolvasó vagy, mama.
- Ezért hívtál?
Azért hívtam, mert megint nem engedte be a postást. Az előbb kaptam értesítést.
- Hát nem engedtem be, na. Kinéztem a függöny mögül és kész.
- De miért nem?
- Nem törődik a bajuszával. Olyan konya. Nem szép egyenes.
- A bajusz miatt van az egész?
- Nincs dolgom a nemtörődömökkel. Apádnak olyan szép hetyke volt.
- De így csak hétfőn kapod meg a pénzed!
- Apád jóképű ember. A postás nem az.
- Jó, majd délután bemegyek és elintézem…
A délutánom az elintézéssel telik, jó hosszan magyarázkodom. Legközelebb nem lesz gond, megígérem. A napok, mint mindig, egymás kezébe nyomják a stafétabotot, az egyetlen kapcsolatom magamhoz az anyám. Pénteken felhívom. Olyan sokáig csöng a semmibe, hogy ez már nem lehet kamrapolc, sem birsalmasajt nézegetés. Ez az elülső kert lesz, a virágos. Petúniák, muskátlik, hátul pedig azok az óriási, labdafejű hortenziák.
- Mama, ezt nem hiszem el. Nem engedted be reggel a gázost.
- Már miért engedtem volna be? Épp csak foghegyről köszönt.
- Csak a gázórát akarta leolvasni, az ég áldjon meg!
- Kezet se csókolt.
- Na, azt lesheted egy gázóra leolvasótól…
- Mikor a jegyző fia jött hozzánk, szépen kalapot emelt. Érdeklődött, hol tartok a hímzésemmel.
- Volt kalapja a gázosnak?
- Micisapkája volt.
- De te már nem is hímzel, mama!
- Lehet, hogy a szemem már rossz egy kicsit…
- Rendben, majd délután telefonálok nekik és lerendezem.
Azt mondják a gázgyárban, nekik erre végképp nincs idejük. Befizetem a számlát, kicsit udvarolok a nőnek a pultban, hogy rég nem ült itt ennyire csinos ügyintéző. Míg visszarendezi az arcát hivatalosba, van időm töprengeni, milyen hazug szemét is vagyok. Nem is láttam a lábait, a fenekét a pulttól. Mindegy. Lerendeztem.
De ettől egy csomó minden még lerendezetlen. Csöngetem a mamát. Nem veszi fel, persze, hogy nem. Ez már csak a hátsó kert lehet, ahol diófa, szilvafa, meggyfa, barackfa nő. Ott áll alattuk, kezében metszőolló. Néha egy-egy hernyót is kettévág.
- Felhívott a szomszédasszonyod, meg akart látogatni.
- Csúnyán beszél az urával.
- Miért nem akarod beengedni?
- Folyton ordítozik. A gyerekeit is elvadította.
- Néha mindenki ordítozik kicsit…
- Szeretőt is tartott.
-Mama, annak már huszonhét éve!
-De apádat szerette. Ezt kéne megbocsátanom?
- Mama, mostanában nem ápolhatom a lelkedet. Szívesen tenném, de nem fér bele. Csak hetente tudok elmenni hozzád, értsd meg. Kiküldtek vidékre, most itt dolgozom.
- Ki kellett volna kaparnom a szemüket…
- Már ő is vénasszony. Mit akarsz még?
- Nem úrinő. Semmi kedvem beszélgetni.
- Jó, majd valamelyik nap felhívom és megmagyarázom neki…
Halogatom a telefonálást. Fogalmam sincs, mit mondjak. Nézze, hölgyem. Édesanyám képtelen elfelejteni a napot, amikor maga távollétében látogatóba jött hozzánk, ráadásul volt képe akkor, míg ő a kórházban feküdt velem, hogy végre valahára megszüljön. Mikor kinyomtak belőle, nem sejtette még, hogy a férfi, a másik ember, akinek a világra hozott, éppen egy vörös hajú nő lábát rakja ketté a dédi rózsamintás kanapéterítőjét gyűrve és a vörös nő úgy fog lihegni, sikítani, hogy a másik oldali szomszédasszony, akinek a férje nem csak hülye, de impotens is, szorosan a közös falra tapasztva fülét minden kétséget kizárólag bizonyosságot szerez az odaát történtekről, s később hajlandó tanúsítani is. Maga ócska ribanc volt akkoriban, magasról tett a saját kölykeire, akik közül az egyikbe mellesleg szerelmes voltam, de mint hallottam, manapság vegyészkutató Düsseldorfban három gyerekkel, valószínűleg nem keresztezi többé egymást a sorunk, mivel jómagam szoftverfejlesztő vagyok. Mellesleg kedves, hogy édesanyám egészsége felől érdeklődik, gondolom, szeretné, ha ez kölcsönössé válna, de kérem, inkább ne szeresse, mert anyám makacs, akárcsak én, ebben teljesen rám üt egy ideje.
Itt az idő, egy hete nem telefonáltam, most már tényleg, de tényleg fel kellene hívnom a mamát. Persze tudom, nem fogja felvenni. Nincs a kamrában, nincs a virágoskertben, sem a hátulsóban. A hernyók megtámadták a barackfát. A gázos leszerelte az órát és aláíratott velem valami papírt. A szomszédasszony pedig szipogva, sokáig szorongatta a kezem, mikor találkoztunk az utcán. Megtaláltam mama naplóját. Hosszan írt a hernyókkal és a szomszédasszony iránti gyűlöletével folytatott harcról. Apámnak végül is megbocsátott.
Már majdnem eldobtam a telefonomat. De egyszer, éjszaka felhívott a mama.
- Kisfiam.
- Mi a baj, mama?
- Olyan csúnyán beszélsz mostanában. Mint az a gázóra leolvasó.
- Ne haragudj. Kicsúszik néha…
- De a jegyző fia…
- Már hiányzott a hangod, mama. Tetszettek a hortenziák?
- Egyszer azt mondta, hogy kutyafasza. Azt hitte, nem hallom.
- Hát, ezt most nem tudom elintézni.
- Jó lenne, ha a lekvárokat elvinnéd.
- Boldog vagy, mama?
- Vidd a birsalmasajtokat is.
- Nyilván tudod, hogy a szomszédasszony is meghalt.
- Még mindig gondolatolvasó vagyok.
- Tudom. Megtaláltam a metszőollót a gázórában.
- És kérlek, ne feledkezz el a diófáról, a barackról, a meggyről és a szilváról.
Miután letette, a szaggatott jelzés még sokáig visszhangzott a mellkasomban. Az oldalamra fordultam és csak bámultam a sötétségbe.
Lesz elég dolgom. Ilyenkor már rengeteg a hernyó.
Kocsis Noémi
