Anyám sírva hív, apám nagyon rosszul van. Egész nap nagyon rosszul volt. Bevitesse a kórházba, vagy ne. Beviteti, de hazaküldik. Megnézi egy orvos, és hazaküldi. Anyám teljesen kikészül. Mit csináljon vele, mit? Meg fog halni! Anyám örjöng, teljesen eszét veszti, már olyanokat mond, hogy megöli apámat, aztán meg magát.

   Este 10 óra, én Pesten, ők 350 km-re. A nővérem felhívja a háziorvost, azonnal menjen anyuékhoz, és adjon neki valamilyen nyugtató injekciót, mert már nem tudja, mit beszél. Én autóba ülök, és elindulok. Kurvára havazik. Hajnali kettő van, éppen az utcánkba kanyarodok be, amikor anyu ordít a telefonba, hol vagy már, apád mindjárt meghal. Egy perc alatt a házunk előtt vagyok, anyu ott áll és vár, egy szál pizsamában, december 13. van. Rohanok be apuhoz. Odaguggolok mellé, megfogom a homlokát. Rámnéz, nagyon furcsa a szeme, nagy szürkeség csak, mégsem ijesztő, nem félek tőle. Többé már nem nyitja ki. Alig tud levegőt venni. Anyám nagyon sír, próbálom csitítani, ne, ne sírjon, inkább segítsen, ültessük fel, hátha feltudja köhögni, és jobban kap majd levegőt. Felültetjük, de semmi erő nincs benne, mégis megpróbál egyet köhögni, aztán int a fejével, már nem megy. Megpróbálja, de nem megy. Az utolsó percekben is akar élni, de nem megy neki. Aztán visszafektetem úgy, hogy a hátához ülök, és hátulról karolom, anyám fogja a kezét, imádkozunk. Én azért, hogy szépen haljon meg, hogy ne fájjon neki, és ne legyen több görcse. Olyan rohadt egyedül vagyunk. Nincs más. Már nem hörög, szépen, egyenletesen veszi a levegőt, aztán egyszer csak nem vesz többé. Elmegy. Még a karomban tartom, de ő már nincs ott. Megvárt engem.

   Ha nem érek haza, talán anyám is meghal a fáradságtól, a tehetetlenségtől, erre gondolok, miközben úgy érzem magam, mint egy szikla. Fáj, de mégsem fájhat. Zavart vagyok, de nem mutatom, hogy belehalok, hogy vele halok. Anyám fogja a kezét, imádkozunk. Még mindig a karomban tartom. Fél öt van.