„Amit megfogtál,
el is kell ám azt engedni,
különben te se szabadulsz,
mondta nagyanyám.“

 

Ma mindenki tud írni, aki ráér, írta Kornis, gondolom, éppen ráért, valamikor az előző évezredben. Szeretem ezt a mondatot, jó, erős, kegyetlen, igazságtalan, halálpontos. Íróakadémia.

Tallér Edina egyébként kulturális újságíró. Is. Volt.

Akkor most ráér vagy sem? És mire?

Szavazhatsz rá, beguglizod a nevét, kijön mindenféle, viszonylag korán a szavazzatok.hu, szerinted jó nő-e Tallér Edina, olvasd el a könyvét, megtudod. Feljön egy videó is, a Többet ésszelben próbálja rávenni az úgynevezett nézőket, hogy olvassák le a képernyőről a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet, kiolvasod, és azonnal fizetnek, csak előbb még válaszolnod kell negyvenkét kérdésre.

Kedélyesen csinálja, ha nő lehet joviális, hát akkor Tallér Edina kétségtelenül az, legalább is e felvétel tanúsága szerint. Így élünk, ezekkel a dolgokkal foglalkozunk, ez vesz körül, nagyjából totálisan van elintézve, hogy semmi közünk ne legyen önmagunkhoz. Megpróbálsz fennmaradni valahogy, de közben egészen más kérdések foglalkoztatnak, például, hogy ki vagy, ki volnál valójában, ha hagynák, ha végre elkezdenék hagyni, hogy legyél.

 

„Ez meg ki, kérdezik okkal, ha megzavarod a rendet, a játszótereken. Van moherpulcsis, szürkeszoknyás kör, van nájki cipős, fehér melegítős, műkörmös, meg van manuártos, hosszúszoknyás, értelmiségi kör, és a szélén kap helyet a fiatal, vékony anyukák köre. Néha előfordul, hogy a bátrabb moherpulcsisok áthallgatnak a manuártosokhoz, vagy egy fiatal, vékony anyuka a nájki cipősökhöz keveredik, de általában szabályos a rend, el kell dönteni, hova tartozol.”

De mi van, ha nincs túl nagy kedved a döntéshez? Ha úgy döntesz, hogy nem döntesz? Ha kiállsz a körből?

Tallér Edina kiállt körből, noha előbb még alaposan beállt, pont mint te vagy én, de aztán, egy rövid regényidőre legalábbis, abbahagyta a beállást. Semmi jovialitás. A gyereket, aki valaha volt, belefagyasztotta ebbe a regénybe. Bogár a borostyánban. Ott a körben, áll egy kislányka, onnan nézi, mi mindent próbáltak meg csinálni vele a többiek. Hogyan akarták elintézni, hogy bele lehessen szerkeszteni őt is ebbe a gondtalan izébe, felajánlani az összes kényelmes lehetőséget, megoldani, hogy ne okozzon fennakadást. Megmondják, általában otthon, apád, anyád vagy a nagyanyád, hogy hogyan kell élni, de ha azt nem, akkor minimum, hogy hogyan nem lehet. Hogy hogyan lehessél bármi, ami csak akarsz. Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Vagy éppen kulturális újságíró, például. Megmondja a mitológia.

„Nem vagyok kulturális újságíró”, írja máshol, hanem „két gyerek édesanyja vagyok”.

Ha mindenki tud írni, nyilván senki sem lehet írástudó, így ketyeg a Kornis-mondat időzített bombája. Mész, bámészkodsz ebben a szép, jól belakott szupermarketben, leszedsz ezt-azt a polcról, ügyesen alkalmazod. Eljársz, mert vannak eljárások. Nyilatkozol, felolvasol, polírozod a brand-ed. Nem nagyon nehéz, tényleg elsősorban idő kell hozzá, na jó, némi ízlés, műveltség, de bele azért nem kell szakadni.

De ebben a könyvben nem „erről van szó”, hanem éppen a beleszakadásról. A szerző a legbecsületesebbel kezdi, saját magával, mindent leszerel magáról, amit mások aggattak rá, talán a leszerelés kivételével, most már csak ezt az egyet kell majd még leszerelnie, hogy eljusson a nem-tudásig, és elkezdhessen újra felszerelkezni, tényleg, amivel csak akar.

„Ahogy a világot látni akarom, az nem jó, a szerelmem szerint, ki van színezve, vagy el van maszatolva, mindegy, a lényeg, hogy túl sok benne a máz, sehol egy ember. Felejtsem el szerinte, ne akarjak szép történeteket, engedjem el a szépséget, szabaduljak meg tőle, mossam le, mint a körmömről a vörös lakkot, ha nem dolgozom.”

Ez a könyv feltehetően úgy született, hogy megpróbált szót fogadni a szerelmének. Lemossa, időről-időre, a vörös lakkot, leszedi a mázt, elengedi a szépséget.

Olvasás közben nem képződik távolság a rövidregény elbeszélője és a Magyar Íróakadémia egykori hallgatója között, holott a szerző állítása szerint – igaz, ki nem ölte még meg a szerzőt? – „A húsevő egy fiatal lány történetét mondja el, aki egyszerre kifele és befelé is szemlélődik a világ dolgairól. Igen kalandos életet él, például a magyar–szerb határon cigarettacsempészésbe kezd. (…) Kiskunhalason éltem és dolgoztam újságíróként. Egyszer tényfeltáró riportot közöltem a cigarettacsempészekről. Az egzaltált lány történetéhez az ötletet innen merítettem.”

Aha, szóval az egész, mindez, konstrukció. A hitelesség mint esztétikai kategória. Az igen kalandos élet.

„Mindig mindenki valamilyen történetet akar, nem bírják ki sztori nélkül, kell valami magyarázat nekik, úgy könnyebb elviselni a látványt.”

Mintha tényleg lehetne bármi kalandosabb annál, hogy megfelelő szavakat keresett és talált a szabaduláshoz.