annyira fájtál akkor éjjel, hogy képtelen lettem volna megbocsátani. még nem lehetett. nem is kérted tőlem, hogy bocsássak meg. tulajdonképpen sose kértél semmit. mindig csak adtál. mindenedet odaadtad. először csak a tárgyakat. asztalt, széket, virágot, minden füzetedet és könyvedet, minden szekrényt, ajtót, ablakot. lassanként az egész házadat kiürítetted, hogy mindent nekemadj, ésén elrakjam nálam. hogy azután hivatkozhass a tárgyakra, amikor folyamatosan velemvagy. neis miattam kelljen ott lenned mindig mellettem, hanem a te életed dokumentumai miatt. a tárgyak után viszont jöttek a madarak, a fák, a folyók, a tenger. tudtam nemfog minden beférni egyetlen lakásba. akármilyen nagy is, kétszázötven négyzetméteren sem tudsz mindent elrendezni. nemtudod hova rakni a háromszázadik hegyet és a nyolcezredik országodat. de tévedtem. mindent tökéletesen bepakoltál. gyönyörűlett a lakásom. rajtakívül már nem is igazán létezett semmi. bármitis kerestünk, a konyhaszekrényben, a komód fiókjában vagy a japán vázák mögötti polcon megtaláltuk. így már nemcsak te, énsem léptem ki többé a lakásból. ez nem is lehetett volna másképp. képtelen voltam felfogni eddig miért akartam kimenni. miért nem jutott eszembe, hogy dehiszen az egészvilágot begyömöszölhetem a krétautcai öröklakásba, és mégcsak nem is veszi észre senki, hogy mostantól nem a nagyalföldön vagy párizsban, hanem az én fürdőszobámban él. de miután az egészvilág ott hevert a szobáimban, nemérezted többé, hogy szeretni tudnálak. azthitted a folytonos ajándékaid nélkül nemvagymár igazán érdekes nekem. tévedtél. depersze nem tudtam mire készülsz. nemtudtam mitérzel. én boldogvoltam akkormár. boldogvoltam akkormég. úgyéreztem, mostantól mindig így lesz.

aztán egy napon, éppen a fürdőkád balszélén úsztam a csendesóceánban, amikor benyitottál, és aztmondtad, némaleszel mindörökre, hogy az enyém lehessen a hangod. tudtad, hogy mindigis imádtam, ahogy beszélsz, ahogy énekelsz, ahogy kiejted a nevemet. aztán odaadtad lassan mindenedet. az álmaidat, a törődésedet, a szívveréseidet, mindent, szépen sorban. minden napra egy-egy újabb dolgodat tartogattad. mindig utánamjöttél a világvégére, akár a nappaliban voltépp, akár a hálóban. hiába fájt olykor neked a részeid kiszakítása, kéthét után már követeltem, hogy mindig kapjak valamit. akármit belőled. elérted, hogy mindenedet meg akarjam szerezni, pedig nekem előtte igazán eléglettvolna az egészvilág. én nemakartam. ténylegnem. de valahogy mégis úgyalakult, hogy néha már én téptem ki belőled azt, ami épp megtetszett. nemszólt senki, hogy ez nem csupán neked fájmajd. ugyan ki mondta volna, hogy amint mindenedet elvettem, ottleszel teis bennem, ahogy ottvolt a himalája a kamrában és velence a tetőn felgyülemlett tócsában. ésakkor már nekemfájsz. akkor már eztis értem és bennem fogod tenni, hogy lássam, mennyire számítok neked. amikor kitéptem az utolsó mozdulatodat, én kezdtem érezni a te halálod ízét. hiába gyűlöltelek emiatt, többé nem választhattalak el tőlem. és hiába akartál meghalni, végül mégis életben maradtam. azóta minden éjjel próbálom álommá tenni az egészet. az első porcelánfigurától kezdve addig, hogy aztmondtam, akkormostmár minek hazamenned, hogyha mindened ittvan, maradjvelem örökké. de nemmegy.