Ha belefulladsz, megöllek
részlet
 
 
Várok. Tizenegy óra ötvenhatkor jön a hév, még tíz perc. A nap szinte megvakít, pedig csak április van. Minek sütsz ennyire, baszd meg. Árnyékot kell keresni.

   A híd alól bámulom a Dunát, és megfájdul bennem valami. Gyomortájt kezdődik, majd egyre feljebb kúszik, a torkomig, aztán a kettő között megül, és ottmarad. Nehéz. A kapcsolótáblán melyik gomb mit indít el, véletlenszerű. A Duna látványa tizenegy óra negyvennyolc perckor a Tiszát, azt, amit akkor éreztem a partján ülve. Bámultam a nagy vízbe, bele az egészbe, a túlpartra, a szilvafára, és tovább, egészen addig, amíg a folyó el nem kanyarodik. A nyugalom. Annyiszor szerettem volna átúszni, de nem mertem. A fiúk igen. Egyszer majdnem én is, de a felénél meggondoltam magam, és visszaúsztam. Vártam és féltem, hogy túl erős lesz a sodrás, vagy elkapja valamelyiküket egy örvény. Ha beleúszol, nem szabad kapálózni, hagyni kell, hogy lehúzzon a meder fenekére, mert utána úgyis kidob, ezt mindenki tudja, de vajon honnan. Nem úszott bele senki. Én nem. A fiúk sem. Eszembe jut anyám, ne bravúroskodj, ha belefulladsz, megöllek, mindig így engedett el. Nem enged el soha.
   Már mindjárt itt van. A rakparton biciklisek, néha egy-egy autó. Galambok csipegetik az eldobált szemetet, majd egy tompa puffanás hallatszik. A testet nem, csak a tollait látom, ahogy ütközéskor felrobbannak a levegőbe, majd lassan, szinte súlytalanul lefelé ereszkednek, mint tűzijátékkor az ezerfelé szóródó fénycsóvák, végül mindig mindegyik kialszik.
   Szépnek látom a galamb halálát. Légies, szinte nincs is.
   A Tiszában tanultam meg úszni, még kislány koromban, mert beleléptem egy gödörbe. A nővérem hiába mondta, hogy csak derékig mehetek, mert ő nem tud kimenteni, elengedtem a fülem mellett, mint általában, és tovább merészkedtem. Elmerültem, de aztán kiúsztam, gondolom, mint a kutyák. Edit észre sem vette az egészet, és a körülötte legyeskedő nagyfiúk sem, akik állítólag szemmel tartottak.
   Később már egyedül, vagy a haverokkal jártam ki. Nyáron majdnem minden nap. Volt egy füttyjelünk, ha meghallottam, bringára fel, anyunak egy laza „elmentem, majd jövök”, és a kiskapu már be is csapódott mögöttem. Egyszer annak ellenére, hogy gyülekeztek a viharfelhők, és messziről hallani lehetett a dörgést, úszni akartam. Mire odaértem már villámlott. Félelmetes volt egyedül lenni a vízben és nagyon jó. Hazafelé eláztam, a kerekek felszedték az iszapot, sarat, a kezemben vittem a bringát, mert tolni vagy felülni nem lehetett, de nem bántam.
   Ronda lehet egy vízihulla. Azt hallottam, a nők szülőpózban a meder alján, a férfiak meg a víz felszínén, háton lebegnek. Nem láttam még vízi hullát. Döglött lovat igen, vitte a víz, nagy, puffadt test. Nem álmodom halottakkal.

Ha belefulladsz, megöllek (Testünk van, Némaság, Ravatal, Linda, Fél öt) 2010. január: Demóverzió, Kalligram, 41-45.o.

Szerző: Palágyi Ildikó Brigitta  2010.05.09. 21:11 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hajtukanyar.blog.hu/api/trackback/id/tr351986871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.