Ha belefulladsz, megöllek
részlet
 
    Fogytál? Egyszerű kérdés, mégis reménytelenül belebonyolódom. Mintha különleges képességem lenne arra, hogyan csináljak bonyolult filozófiai kérdést rendkívül egyszerű dologból. Azonnal mögöttes tartalmat feltételezek, rögtön beindul valami gépezet, mert mi van, ha azért kérdezte, mert valójában kövérnek talál, és ezzel csak kedveskedni akart? Mégsem kérdezheti azt, hogy híztál? Vagy, ha úgy látja, fogytam, az tetszik neki vagy nem? Végül is kit érdekel, és ezzel rövidre zárok általában elég sok dolgot, de valahogy most nem, újabb és újabb kérdések törnek fel, zsong a fejem, miközben, hogy eljussak az Oktogontól az Ferenciek teréig, megpróbálom keresztülverekedni magam a tömegen. Meg vagyok átkozva, vagy nem. Eszembe jut a cigányasszony, aki leszólított az utcán azzal, hogy meg vagyok átkozva. Azt mondta, egy velem egykorú nő átka sújt, amit persze én rögtön érezni véltem, sőt, mire lehúzott kétezer forinttal és kilépett az ajtón, már tudtam, ki az a nő, mikor átkozott meg és miért, és abban is biztos voltam, hogy az átok miatt mennek olyan rosszul mostanában a dolgaim.
     Nem hagyott nyugodni ez az átok-ügy és elmentem egy látóhoz, jóshoz, vagy mit tudom én kihez, hogy levetessem magamról, gondolván, ha rám rakták, akkor le is lehet venni, akár egy rossz kabátot. Még sosem találkoztam ilyen adottságú emberrel. Nem tudtam, mire számíthatok. Elképzeltem varázsgömbbel, hosszú fekete lobonccal, cigarettával a szájában, de egy átlagos külsejű negyvenes háziasszony várt a pomázi állomáson, akit első látásra szimpatikusnak találtam. Majd két órán keresztül ültem nála, és bár az elején poénra vettem a dolgot, néhány totálisan betalált mondata után kezdtem komolyan figyelni, hogy mi az amit a múltamról és a jövőről tudni vél.
      Egoista vagyok, maximalista, túl nagy az agyam, hetven százalékban agy, és csak harminc százalékban lélek, amit rögtön elhumorizáltam, vízfejűség, ilyesmi. A százalékos aránypárt azzal magyarázta, hogy szerinte minden lépésem előtt lejátszom agyban a létező valamennyi lehetőséget, kiválasztom a legjobbat, és aztán cselekszem, ahelyett, hogy hagynám néha csak úgy megtörténni a dolgokat, és a szívemre hallgatnék. Szerinte sürgősen egyensúlyba kellene hoznom őket, mármint agyat és lelket, mert a lélek lázadozik, kalitkába zártam. Azt is mondta, olyan vagyok, mint egy rózsabimbó, de ahelyett, hogy kinyílnék, erősen összezárom a szirmokat, és túl nagyok az elvárásaim, nem várhatom el másoktól is azt, amit magamtól, ami nekem fontos, egyáltalán nem biztos, hogy másnak az, ezt el kell fogadnom. Mintha pszichológusnál ültem volna, bár ott sem jártam még. Ahhoz képest, hogy sosem látott, megmondta számszerűen hány faszim volt, és hogy az aurámban nagyon sok ember lenyomata van, sokan vesznek körül, mert jó a társaságomban lenni. Ez felém irányul, viszont kifelé, mondta, csak egy kislányt lát, meg egy fekete hajú fiút, mintha őket szeretném csak igazán. A kislány felé szinte anyai érzéseket, kötődést érez, a fekete srác pedig egyszerűen nem illett hozzám, csak játszott velem. Meg kell tanulnom elengedni a dolgokat, mert most mintha nem zárnék le semmit, a múlt és a jelen összemosódik. Sok gyereket, szinte mindenütt gyerekeket lát körülöttem, nekem velük van dolgom, velük kell foglalkoznom, akkor fogok szárnyalni, ez az utam, és mindez meg volt már mutatva, de valamiért más irányba indultam el, ami nem baj, lehet vargabetűket csinálni, csak az a lényeg, hogy visszataláljak. Közelít hozzám, így mondta, egy szőke férfi, aki majd jól kihasznál. Remélem én is, ezt én mondtam. Tudta azt is, hogy sokszor költöztem, és szerinte most is fogok, amitől persze kiakadtam, mert nagyon utálom zsákolni a ruhákat, meg dobozolni a könyveket, de a költözés során fogom megismerni a nagy őt, a férjemet. Hogy ő lesz-e a költöztető, vagy a szomszédom, nem tudta. Viszont mindig lesz elég pénzem, még több is mint amennyire szükségem van, szülni fogok három lányt, egy ikerpárt, erre van esélyem apai ágon, és meg fogom csalni a férjem. Látta az angyalomat, és apám lelke is vigyáz rám, akkor is ott volt, éreztem, és nincs rajtam átok. Mennyivel jobb ezt elhinni.
       Már nem az utcán, hanem a metróaluljáróban vagyok.
-         Jössz velünk baszni?
-         Hát persze! - vágtam rá, és nagyon igyekeztem, hogy elérjem az utolsó járatot. Nem
tudom, miért pont ezt válaszoltam a fickónak, de az arcom rezzenéstelen volt, mintha azt kérdezte volna, hogy vagyok. Már csak pár nyugodt lépés a peron vége.

Palágyi Ildikó Brigitta

Szerző: Palágyi Ildikó Brigitta  2010.05.09. 21:07 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hajtukanyar.blog.hu/api/trackback/id/tr651986859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.