Ha belefulladsz, megöllek

részlet

 

A kurva életbe ezzel a kurva cigivel! Utálom. Büdös. De a függés igazán a baj. Nem szeretem. Szabadságmániám lenne? Ha visszagondolok, középiskolába is csak azért mentem el egészen Nyíregyházáig, Komoró–Nyíregyháza hatvan kilométer, hogy minél messzebb legyek a szüleimtől, ne függjek úgy tőlük, ne uralkodhassanak úgy fölöttem. Ez most már nem távolság, de tizennégy évesen a minél messzebb kategória csúcsát jelentette a számomra. Még ma is csodálkozom, hogy elengedtek. Talán jobban neveltem a szüleimet, mint a nővérem, pedig sosem voltam olyan jó kislány, mint ő. Sem annyira szófogadó, sem annyira szorgalmas, sem annyira jó tanuló. Azért rossz sem voltam.
     Már csak azért sem lehettem rossz tanuló, mert azon túl, hogy egy mindig kitűnő nővér után ez elképzelhetetlen volt a családunkban, anyám határozottan nem hagyta. Meg voltak a módszerei. Például hetedik félévkor a bizonyítványom miatt alaposan megtépett. Nem tetszett neki. Az önkifejezést nem szabad gátolni. Az volt a szokásom, hogy amikor rossz jegyet, hármast kaptam, már akkor is nagyon ügyesen hazudtam, nem írtam be az ellenőrzőmbe, és anyám rendszerint csak szülői értekezleten értesült a helyzetemről, illetve majd a félévi bizonyítványomból. A hetedikes félévimért történetesen akkora fülest is kaptam, hogy lefejeltem az íróasztalt. Számára a négy egész ötös átlagom maga volt tragédia, vagy inkább Ildike tragédiája. Év végére négy egész kilenc lettem.
      Valójában egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor sújtott le rám anyám szigora. Hitt a „ne vond meg gyermekedtől a te vessződet, mert a te szégyened lesz az” típusú gondolatban. Kellett, mert tanulás helyett szívesebben fociztam a fiúkkal, vagy inkább építettem bunkert a szemétdombon az utca végiben. Nem igazi szemétdomb volt, csak a virágoskertekből kikerült lomot, meg a cserépkályhákból a salakot hordtunk oda. Jó kis cserépkályha, de finom is.
      Az utcánkban csak fiúk laktak. Szerencsére hamar kivívtam az elismerésüket, és befogadtak. Foci, háborúzás, kártyázás, ez ment. Egyszer parancsnokasszonnyá is kineveztek, aminek a vonzata többek között az volt, hogy én csinálhattam a halálfejes zászlót. Anyám egyik lepedőjéből. Kicsit kölcsönvettem. Festettem rá egy szép koponyát, meg két csontot keresztbe, nem lett semmi baja. A festék nem jött ki belőle.
      Azt hiszem, akkor akadt ki anyám a legjobban, amikor Bobek, a Bob és Bobek című mese egyik hőséről elnevezett osztálytársam eljött hozzánk, és megkérte Irénke nénit, azaz az anyámat, hogy engedjen el a Nagypályára focizni. Nem engedett. Tartott viszont egy kimerítő előadást arról, hogy olyan vagyok, mint egy rossz fiú, és jobban járnék, ha inkább tanulnék, blabla.
     Ők baszták el. Tehettem én róla, hogy az utcánkban, és az én évjáratomban csak fiúk születtek? Miért nem csináltak fiúnak?
     Apu nagyon annak várt. Anyu szerintem nem is akart második gyereket. Igazság szerint a nővéremnek köszönhetem az életem. Állítólag ő könyörgött ki, azzal a szokásos szöveggel, hogy mindenkinek van kistestvére, csak neki nincs, úgy szeretné, ha neki is lenne, persze, Sanyinak is van és így tovább. Talán itt illenék megköszönni. Talán. Majdnem nyolc év van köztünk. Apám abbéli csalódásában, hogy lány lettem, Jancsikának hívott egy ideig. Nem járattak fiú ruhában, meg ilyenek. Az aranyszőke hajam a seggemig ért, baszott nagy masnik parádéztak a varkocsaimon, nagyon utáltam, és mindig kis fidres-fodros ruhákban virítottam. Röviden: nem volt fiús kinézetem, még hátulról sötétben sem. Apám Jancsikázása mögött egyrészt a csalódottsága állt a trónörökös hiánya miatt, másrészt meg biztos ugratták a kocsmában, hogy „na, mi van Jani, nőuralom van otthon, mi”? Kiskoromban sokszor elvitt magával a kocsmába. Szerettem vele menni, mert a sok haverja vett nekem cukorkát, csokit, meg bambit. Akkor azt gondoltam, ez egy nagyon jó kis hely, itt mindenki boldog, csoki is van. Később viszont, amikor anyám engem küldött érte, hogy hozzam haza, mert rám hallgat, már nem volt olyan jó. Sosem vitatkozott velem. Egy szavamra hazaindult, szó nélkül. Azt hiszem, szégyellte magát. Előttem, vagy előttük, már mindegy.
     MHSZ tag is voltam, Magyar Honvédelmi Szövetség, vagy mi. Imádtam légpuskával lőni, és mivel csak tagok járhattak lőgyakorlatra, beléptem. A pártokkal is így lehet. Persze otthon ebből is volt balhé, mert egyik alkalommal visszapattant egy golyó, valószínűleg szegre lőhettem, és a homlokomon, konkrétan a két szemem között állt meg. Anyám mikor meglátta a nyomát, kiborult, mi lett volna, ha a szemem veri ki. Természetesen erről is le lettem tiltva, és természetesen titokban jártam tovább. Anyám volt a főnök a családban. Apám nem nagyon foglalkozott a nevelésünkkel, meg úgy általában semmivel. Dolgozott. Lárifári. Ezt most azért írtam ide, mert az egyik kedvenc szavam a köcsög után.
     Szegény apám. Akkoriban ment a Linda című TV-sorozat, és én totális karate-lázban égtem, aminek leginkább néhány fiú, meg konkrétan egy cigánygyerek látta rendszeresen kárát. Nem lakott sok cigány a faluban, csak egy-két család. Volt köztük rendes, tiszta, meg putris is. Engem nagyon szerettek a cigányok, a szőke hajamon, és kék szememen túl leginkább azért, mert egyáltalán nem utáltam őket. Ugyanúgy köszöntem az idősebbeknek, mint ahogy azt anyám tanította, és ahogy az a faluban szokás, volt. Nemrég találkoztam a metrón egyikükkel. Ő is felküzdötte magát a nagyvárosba, mint én. Itt némi irónia van, csak szólok. Úgy megörült, amikor meglátott, hogy majd a nyakamba ugrott. Leült mellém, és beszélgettünk egy pár megállónyit. Büdös volt, és nagyon kedves.
    Az osztályomba járó cigánygyereket rúgtam-vágtam, ahogy kell. A szokás hatalma, vagy mert fiú volt, és folyton kötekedett, azért, és ennyi épp elég. Meghúzta a hajam, én meg jól belerúgtam, ennyi. Levi vagy Dömi, már nem tudom, de egyszer megállította anyámat az utcán azzal, hogy „Irénke néni, tessék mán mondani Ildikónak, hogy ne lindázzon mán le mindig”. Anyám, amikor hazajött a szeme sarkában kicsit mosolyogva elmondta, mi történt, s hogy nem szép dolog ilyet csinálni. Fura huncut szeme van anyámnak. Olyan alapvetően mosolygós, amiből nem tudod eldönteni, hogy most viccel, vagy komolyan mondja, amit. Egyszer ugrabugráltam az udvaron, egyszer egy fenét, folyton. Nőtt egy napraforgó a járda mellett, valamiért, nem tudom, miért nem vágtuk ki, de beérett, én meg rohangáltam össze-vissza, bele-belecsíptem, eszegettem belőle. Anyám egyszer elmondta, hogy „te, ne edd azt a nyers magot, nem jó az, beteg leszel”, és a huncut szeme. Én persze szedegettem tovább. Elmondta még egyszer, kétszer, és aztán durr egy füles. Lehet ez a gond. Nem értem a szemét.  
       Nyolc-kilenc éves lehettem, és egyik Linda-epizód után valószínűleg karate-bajnoknak képzeltem magam, és a harcművészeti tudásomat apám előtt is meg akartam villantani. Gondoltam, tartok neki egy kis bemutatót, és egy kurva nagy rúgással, valamint hangos já! harci kiáltással sikerült olyan ügyesen homlokon rúgnom, hogy fotellal együtt hátra vágódott. Én sírtam, ő röhögött. Neki nem volt ideje anyámat megkérni.
Szerző: Palágyi Ildikó Brigitta  2010.05.05. 16:28 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hajtukanyar.blog.hu/api/trackback/id/tr162182798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.